Már napok óta csak a papára gondolok, mindig meg-megállva lapáttal a kezében ment a havat takarítani. Mi még őszinte emberek voltunk, és szóvá tettük mit vacakol ezzel, hagyja az egészet másra, menjünk szánkózni. Csak ment lapátolt némán, a hó gomolyagok suhogva keringtek, szálltak a magosba. Aztán egyszer csak egy rajtunk landolt. Ó ez volt a boldogság! Röhögtünk, döltünk össze-vissza és reklamáltuk a következőt! Most látom milyen óriás ő. :)
