Már megint a kutyák. Időt akartam kérni. Szünetet. Tegnapelőtt reggel Gida összeesett. Mint egy colstok.
Szemei üvegesek, teste erőtlen, ínye halvány. Nagy a baj. Irány Józsi, a rendelő, ahol az „összeesett” szó után két orvos, három ápoló kérdezett, vért vett, lázat mért, szőrt nyírt, szemrevételezte a beteget kívül – fogdosás, hallgatódzás – szemrevételezte a beteget belül – ultrahang, EGK. Húsz perc múlva kész a komplett labor, kész a komplett vizsgálat. A kórmegállapítás; a szívburokban folyadék van, az okozta a …. A helyzet feladatokat ad, alternatívákat nem. A folyadékot le kell szívni. Tájékoztatás a túlélési esélyekről; 30%. Vagy semmi. Kitessékelnek. Reggel még egy boldog ember voltam. Majd telefonálnak. Kettőkor visszamegyek, az egyik kislány log a mobilon s közben odaszól, megcsinálták. Nem vagyok érdekes. Az orvos - Józsi - int, majd beszélünk, neki el kell mennie. Nem vagyok érdekes. Gidát közben kiadják, várjunk együtt. Él. Hogy, hogy van, azt nem tudom. Öregszik, meg kell szokjam, egyre többször lesz, hogy nem tudom, hogy, hogy van. Ötkor újra ugyanez. Hétkörül intenek, jöjjünk, egy tálban 3-4 deci véres löttyöt mutatnak. Ezt kellett leszívni. Aztán újra ultrahang. A szív szabadon dobog. Majd felém - Isten áldja! Hívjon, ha van valami! És már megy, mondjuk egy körmöt vágni. A következő napok még kritikusak. Aztán egy hónapig nem lehet terhelni. El fogok hízni.
