Hat évvel ezelőtt költöztünk a házunkba. Úgy gondoltuk, hogy a mienk. Nem azért gondoltuk, mert megdolgoztunk érte, hanem, mert ez volt / van bejegezve a telekkönyvbe. Mi nem moralisták, mi realisták vagyunk.
Végre nem esik! Tegnap délután a ház udvarán a nyugágyban hátradőlve néztem a gyíkokat. Amikor utoljára tettem ezt - még a nagy esők előtt - a teraszon élték az életüket. Voltak, akik napoztak, voltak, akik szaladgáltak, küzdelemre hívták, kényszerítették egymást. Ilyenkor összekapaszkodva előre-hátra forogtak, hullámoztak, majd nagy hirtelen szünet. Néztek egymásra, a sors elébük hozta ellenségre, ziháltak, majd testük megfeszült, ugrottak, bukfenceztek, bomoltak. Folyt a viadal a lányokért, a tűzről pattant szemkápráztató lányokért. Akik odébb napoztak. Kié lesz a szerelem? Kié lesz a holnap? A háttérben tücsökdal. Most, hogy túl vannak az édes őrület provokálta harcon, no és magán az az édes örületen, a gyíkok visszatértek az élet békés, csendes ösvényeire. Nem veszekednek, mert a szerelem tárgyán kívül összeveszni nincs min. A melegen simogató napból jut mindenkinek, a lángoló pipacsok tengergyönyörének kínálata végtelen, a bogarak egymás hegyin hátán, s a rejteket adó köveket se kell keresni. Ha hüllő lennék, itt akarnék élni. A Föld e nekik készült sétáló palotájában. Spielberg minden kétséget kizáróan azzal folytatná a történetünket, hogy a nyár közepére megszületnének az óriásgyíkok és megetetne velük! De a nem ő írja az életet és a kölyök gyíkoknak se óriássá lenni, sem belőlem enni nincs indíttatásuk. Ők csak a területüket veszik vissza. Futkosásra, napozásra, szerelemre. Bogárevésre. Százmillió éve lakhatnak itt. Ahol én hat éve. Most tapintatosan kerülgetjük egymást. Egymás vendégei vagyunk. Melyikünk olvad át hamarabb az árnyba?
