Vetítik Makk Károly, Így, ahogy vagytok c filmjét. A Szerelem alkotója azt csinál, amit akar, bizalmam, érdeklődő tiszteletem az övé. Indultam, mint a katona; mozizni.
A film egy frissen megválasztott polgármesterről szól, aki a városa reptéri beruházása kapcsán szembe kerül a korrupt prominensekkel, a korrupt városvezetéssel és a velük szorosan összefonódó gengszterekkel. De mert a felsoroltak között igen nehéz különbséget lelnünk, egyszerűsítünk; konfliktusba kerül a gengszterekkel. Furcsa, belterjes ez a viszály, a felek egy alomból jövő haverok, régi ismerősök. Egykori Valaki kutyájának a kölykei. Bonyolult, szövevényes, sokfelé ágazó, sokszereplős, sokgengszteres történet, amely a végére afféle különös társadalmi tablóvá fejlődik. Ott van mindenki, akit az újságokból, a híradásokból, a pletykákból, vagy akár a köznapokból ismerünk. Mindenki ott van, de senki sincs ott, akihez kötődni tudnánk, akit megszerethetnénk. (Talán egy kivétel van, a kertben szaladgáló puli.) Ezért van az, hogy a történet végén - amikor fő gonoszt megölik - nem érezzük, hogy igazság lett volna szolgáltatva. Nem tudunk megnyugodni. A kizökkent idő nem kerül a helyére. Nem tehetünk mást, mint magunk látunk e feladathoz, s követjük a rendezői utasítást: „Aki érti, érti, aki nem, nem. Gondolkozzunk!”
Naturalistán a naturalizmusról
Az elbeszélés töredezett, csak mozaikdarabokat látunk, tele van elhallgatásokkal, nem érteni pontosan. Ahogy a világunkat se értjük pontosan. A elbeszélés töredezett, tele van elhallgatásokkal, csak mozaikdarabokat látunk és ezért pontosan érteni. Ahogy a világunkat is pontosan értjük. Értjük, hogy miért nem értjük. Azt is mondhatjuk, hogy ez maga a naturalizmus. A film azt mutatja, amit magunk körül látunk, aprólékos, részletekre kiterjedő valósághű töredékeket. Ott vannak a hétköznapi, szokványos normális ügyek és ott vannak a fenyegető förtelmek. De minden csak töredékeiben. Az élet puszta tényei, mozaikjai, de rajta kívül semmi. És ezzel a film naturalizmusa pontosan közvetíti a kor és ahely naturalizmusát, azét, amely szülte. Tudniillik a való életben sincsenek itt és most ideák, istenek, gondolatok, csak ösztönök, hatalmat és pénzt akaró mohó erők, amiknek csak más, mások hatalmat és pénzt akaró mohó erői szabhatnak gátat. Ami van, az valami forma nélküli, vad vegetáció. Higgyünk a szemünknek! Ezen kívül tényleg nincs semmi, illetve ami még van az épp megsemmisül. És ami legfőképp nincs, illetve épp megsemmisül, és ami nem is lesz, mert nem teremtődik; az, az anayagi és szellemi értékek teremtése, a kultúra, a szublimáció. Vannak kultúratöredékek úgymint jó modor, tudás, pazar intellektus, nyájas kedvesség, Mozart csodálat, jelentős, szép tárgyak, de ezek csak a fosztogató akaratot szolgálják, csak azért vannak, hogy elfedjék a durva valót. Hogy átverjenek. A kultúratöredékek paravánok. A mögöttes világ pedig nem hoz létre semmit, csak fosztogat. Önzőn, számítón, hatékonyan fosztogat.
Haláltánc
A rendszer első látásra valamilyen vad, nyers akarattól hajtva élettel telinek, fejlődésre reményt adóan dinamikusnak tűnik. Vannak momentumok, aminek hiszünk. Talán még csábító is. Kisebb megalkuvással. Nagyobb megalkuvással. Mégnagyobb elszánással. Az akarat körül kialakulnak kapcsolatok, koalíciók, ahová talán még csatlakozni is lehetne. Kisebb megalkuvással. Nagyobb megalkuvással. De ez öncsalás. Észre kell vegyük; közös terv nincs. Ha fosztogatást, a pusztítást nem tekintjük ennek. Észre kell vegyük nincsenek morális célok, nincs jó, nincs rossz, csak az előnyszerzés vágya van. Minden más látszat, minden más instabil. Ezért minden félelmetes és pusztító. Itt az élet egy mindenki, mindenki elleni harc dinamikáját követi, egy örült haláltánc. A szereplőknek már nincs is lelkük csak agyuk, számító agyuk, csak akaratuk van, barbár szabad akaratuk, amit nem korlátoz semmi, csak a szükségleteik kiterjedtsége és a hatékonyságuk. Ez utóbbi itt egyenlő a manipulációs készséggel, és a nyers erővel.
Ez a való minden jól működő egyszerűsége, a hideg racionalizmus vezérelte hatékony mechanizmusai ellenére életképtelen. Az ok banális. Az ember társas lény, aminek következménye, hogy társadalmat és kultúrát hoz létre, amely nélkül nem tud teremteni, nem tud élni, csak begörcsölve rettegni, menekülni, pusztítani. (Nem egy adott kultúra nélkül nem lehet élni, hanem egy valamilyen kultúra nélkül.) A kultúra megkerülhetetlen. Teremtett kultúra nélkül nincs élet. Akkor sincs, ha a gengszterek ezt nem értik, mert nem képesek megérteni. Akkor sincs, ha ezen nem akarnak változtatni, mert nem képesek változatni. Pedig a megértés és a változtatás érdekeik szerinti lenne, mert ők is szenvedik a helyzetet, ők is félnek, reszketnek. Tudják, hogy egymás kiszolgáltatottjai, tudják, hogy mindenre képesek, mert semmire se képesek, tudják, hogy kannibálok. Nem ok nélkül félnek, reszketnek. A kifosztott világtól, egymástól. Ezért ölik egymást, ezért zsarolják egymást, ezért csapják be, hallgatják le egymást, ezért árulják el egymást. Így próbálnak megmenekülni a maguk teremtette pokolból. Ez a vad játék a kimaradó társakra nézve is súlyos következménnyel jár. Azoknak, akiknek nem sikerül teremteni, kultúrát létrehozniuk és fenntartaniuk, azok lemondhatnak a megmaradásról. Azok el fognak pusztulni. A gengszterek pedig lényegükből fakadóan képtelenek teremteni. Ha ők a főszereplők pusztulásra ítélik azokat, akik együtt élnek velük. Nem lehet velük üzletelni, nincs velük miről tárgyalni. De nehéz velük nem tárgyalni. Mert nem fegyvertelenek.
Epilógus: A bosszú
De talán mi sem. Azt kéne tenni, amit Chaplin tett az őt idegesítő gengszterrel, a diktátorral, csak nagyon óvatosan. Mert mi azért momentán egy fedél alatt élünk. Óvatosan, de ki kéne röhögni őket. (Ezt Makk Károly nem ajánlotta. Lehet, hogy nem is ajánlaná)