Együtt vacsoráztam vele. A legendával.
Ez idáig úgy gondoltam, hogy aki csábít az ad valamit, védelmet az ijesztő, ellenséges világgal szemben, alkalmat, lehetőséget az élet izgalmas, de egyben félelmetes élvezeteihez. Vagy hozza a veszedelmes titkok megfejtését, menedékké, renddé formálja a zűrzavart, vagy a kaotikus világ rejtélyes veszedelmeinek élvezetére tanít és ezzel csábít. Apolló, vagy Dionüszosz. Vagy a harmonikus rendet mutatja a káoszban és ezzel nyugalmat, biztonságot ad, vagy tagadva mindezt a szédítő lehetőségeknek engedi át magát és ezzel vonz, elvarázsol, rabul ejt. Valamit ad, amiért odaadják magukat Neki. A szélsőértékek, a szabadságok lehetnek csábítóak – gondoltam eddig – az alkotás és a zabolátlanság. Tegye ezt a test, vagy a szellem. De ez én emberem nem ilyen. Ő maga a semmilyen. A tartalom és a forma a maga klasszikus egységében benne hozza a jelentéktelenséget. A slampos középszer alját. Ő a menzán a kihűlt rántott hús. Mégis ott a kereslet iránta. Miért? – értetlenkedek, vagy irigykedek. Talán a semmivel sem korreláló szerelmi élete? De ennek bemutatásáig valahogy el kell jutni. Mi táplálhatja a nők bizalmát, mi altatja el a híres női megérzést, amikor az elhagyattatás, a gyors és könnyes vég biztos tudatában maguk mellé engedik? Sőt könyörgik. A mámorító unalmat.
