Az egyik kritikusi blogban elsiratnak egy tv-műsort. Azt mondják jó volt, de ezentúl nem lesz, mert kevesen nézték.

Puff neki. Hullnak értékeink. Esetleg egyenesen a legjobbjaink. A bejegyzés 237 szó – ez több, ez 243 – amiből 109 egy hírportáltól átvett tényszerű tudósítás. A többi kesergés. Arról, hogy nem lesz az, ami neki tetszett. Pedig lehetne. Ha nézték volna. Ha néztem volna. Egy értelmező megjegyzés, egy odavetett interpretáció, néhány keresetlen szó a pillanatokon belül tátongó űrről, esetleg valami, ami miatt holnap, amikor egy másik értéket nézek, aztán nem nézem, mert mondjuk nem értem, nem élvezem, és ezért nem szavazok rá a nézettségemmel; nincs. A kommentek meg szajkózzák a kötelezőnek véltet. Pedig én holnap is szórakozni akarok. Magasabb szinten. Hogy megdicsérjenek! Jó akarok lenni! De egy árva kicseszett szó sincs, ami ebbe az irányba terelne, csábítana. Ami közönséggé formálna engem, a bunkót. Hogy legyen nézettsége a jónak. Hogy Ő is szórakozhasson. Ne csak velem. De erre hiába várunk az első szótól az utolsóig kesergés, hogy milyen mérhetetlenül bunkó vagyok. Meg az engem kiszolgálók. Miből gondolja a korunk silányságán, az értékeink amortizációján nyavalygó, hogy ettől előrébb megy a világ s megszületik az értékeket kiválasztó nagyérdemű? És a hozzá passzoló műsor. Ha egy véleményvezérnek csak annyira telik, hogy búúúús a helyzet. Esküszöm, mint egy szellemi fogyatékos túlérzékeny sírásó. És ha már így beleszaladtunk ebbe a hasonlatba az értékek és nem a silányság sírásója. De hát erről nem tehet. Erről szólni se érdemes. Meg se értené. Mondaná, hogy … Áh, hagyjuk!