A Filmúzeum jóvoltából újra megnéztem Truffaut 400 csapás-át.  (A cím egy francia szólás, magyarul; veszélyes csínytevések) Nem a filmről, hanem annak ürügyén szólok. Folytatom, amit elkezdtem.

A főszereplő egy a világ számára felesleges, csínytevő kamasz, egy kis csirkefogó (= élet). Helyesbítek csirkefogó jelölt. Magatartása (= az élet) a csak magával foglalkozó környezete számára idegesítő. Színre lép a barbár. A konszenzusos megoldás születik; hülyeségeit bűnökké transzformálják - mi vagyunk a jók, ő a gonosz - és javítóintézetbe paterolják. Ez így kényelmes az őt nem akaró anyjától, a talált apukáján, az iskolán át a rendőrségig mindenkinek. Fellélegezhetnek a tehetetlen megsértettek, a szeretetre képtelenek, akik magukat jónak fogalmazva, bosszút állnak. A ressentiment - a titkolt méltatlankodás - hazai pályán. A sokarcú ressentiment dolgozik. A ressentiment öntudatot keres. Itt is. A tettesek rendszerbe foglalják az önfelmentő verziójukat. Mit lehetett volna tenni? Bólogató, egyetértő csend. Egymásnak falaznak. A ressentiment, megoldást nem, de magyarázó világképet ad. A modern barbárok teljesítménye. Ez is valami.
Aztán a végén a szökés, és egy hosszú, magányos futás. „Szökés a szabadságba!” Na, ne! Itt? Lenne itt ilyen? A ressentiment figurái között? A film a fiú riadt, kimerevített arcával búcsúzik. A magány és a félelem, a kivetettség, a kietlen tengerparton, a francia pusztán. Volt abban a tekintetben valami lemondó is. Mintha érezné, vesztett, vissza kell mennie, szerepet kell vállalnia. Ott, ahol a bárányok megeszik a farkast.
***
Életünk a saját ügyeit, konfliktusait megoldani nem tudó, ijedt reményvesztettekkel terhes, akikben dolgozik a ressentiment. Itt nem a lehetőség, hanem a megvalósulatlan tökéletesség a vonzó. Sőt maga a megvalósulhatatlan tökéletesség. Giccs és ábrándos vegetálás. És hát az életet pótló büntetés! A bosszú! Ez édes bírna lenni, de nagyon. Csukjuk le, akasszuk fel! A büntetés a tehetetlenek bonusza. A meggyötörtek gyötörni szeretnének. Remek mulatság. Ez a világ bénult. Számukra a legfélelmetesebb egyébként a saját, be nem vallott, tehetetlenségük.
Váratlan-e, ha azt találom mondani, hogy ressintement, nem csak az egyént, de a csoportot is a feladatokat megkerülő, öncsalásos pályákra löki. A ressentiment emberének a csoportja is bénult, az se képes alkotásra, az is hol mereng, hol balhézik! Miről? Mindegy!! Mi ellen? Mindegy!! Neki, joga van a „non coronat a köbön”-höz! Joga van! Mert már megbűnhődte! Mert jár neki! Neki jár!Tessék megérteni! Csirkefogók – esetleg gengszterek – küldte érdekideológiák útvesztőiben versengünk létünk igazolásáért, az önfelmentésért. Egymás hegyén, hátán a hisztérikus protesztek. Ugyanakkor lezáratlan össze-vissza értelmezett jelen- és múltbéli ügyek. Senki, senkit és semmit nem vállal. Tisztázó emlékezet helyett reváns emlékezet. Nincs harminc összefüggő év, mit harminc év, öt perc se, amikor ne kellene elhatárolódni, az előzőtől. Reváns, reváns, reváns. Közben a közösség előtt a feladatok ott állnak; árván, gazdátlanul! Út a süllyesztőbe!
***
Valami ilyenek jöttek elő a 400 csapás nézése közben / után. Ha jól néztem ott és akkor. Nem a filmet, hanem magunkat. De könnyen lehet, hogy tévedtem. Mindegy így is, úgy is várjuk a Valakit, hogy Valakik lehessünk.