Macska - ma már inkább csak Macs, öreg nem becézendő – egy kalocsai hálóban aludt mellettem. Majd egy évig. A legszebb napjait áldozta rám. A legszebb napjaimat áldoztam rá. Éjjel én hallgattam kedves motyogását, reggel én láttam először, amikor hosszú ösztövér végtagjait nyújtóztatta. Ilyenek voltak a szép napok.
Macska okos fiú volt és okos felnőtt lett. Ma egy patinás egyetemen informatikát oktat. Macska felhív telefonon. Egy „e” bevallást kellene kitöltenie, majd „e” elküldeni. Nem ügy, előleg kérdése az egész, nyugtatom és terelem a realitások mezejére. Közösen megyünk lépésről lépésre. Mondom közösen és lépésről lépésre. Az akciók és a korrekciók okozta bukdácsolások felhozzák benne a közös múltat. Macska káromkodik. Macska piszkosul káromkodik. Próbálom nyugtatni, hogy az iskolában születik a társadalom a tanítványai beértek, talán, ha a poggyász … Ettől egy picit jobban káromkodik, de tűri. Ha nem is ezért, a jelzett hibák csökkenni látszanak. Remek, kész! Mehet! – rikkant az én kiváló barátom. Nem stimmel Macska, állj le! Nálam még egy rakás hibát jelez. Ráadásul olyanokat, amik elő sem fordulhatnak! Nálad, de nem nálam! - kiáltja fel- és megszabadultan. Kezd előröl! Az informatika kísérleti tudomány! - adja gyermeki boldogságában a bölcs útravalót. Válaszolni nem tudok. Letette. Vannak, akiknek minden sikerül, vannak, akiknek semmi.A teremtés misztikum.
