Palya Bea művész. Palya Bea a művészetről, a művészet hasznosulásáról diskurál. Üzenete művészet. Ha megszólal, a lélek tisztul; ünnep. Én nem vagyok művész, én földhözragadt vagyok, a köznapokkal köznapian diskurálok. Az ünnepeket azért várom, örülök nekik és igyekszem nem köznapiasítani őket. De néha lefordítom az üzenetet. Mert nem vagyok művész.
Az ember elképzelései, és az élet történései között eltérések vannak. És ezek mindig vannak. Az eltérések okozta feszültséget ki könnyebben, ki nehezebben viseli. Ha kedden közelebb gondolom magam vágyaimhoz, mint hétfőn, és megalapozottan remélem, hogy szerdán még több lehet valósággá abból, amit valóságnak akarok, boldog vagyok és boldogságom fokozódik. Ilyenkor kedves a való. Ha mások is így vannak ezzel, akkor az élet él, mindenki mozdul és a mozdulás örömmel jár. A reformkort egy ilyen boldog valóságnak gondolom. Mondhatnánk, sínen voltak az identitásprojektek. Az emberek boldogok voltak. Vagy boldogok lehettek. Ez lényegében ugyan az. Aztán jött a nekünk minden sikerül érzése és vele a forradalom. És még ez is sikerülhetett volna. De nem sikerült. Az output; sírok, szenvedés és könnyek. Katasztrófa. A valaminek a vége nem feltétlenül a valaminek az elkerülhetetlen végállapota, még kevésbé célja, a kiteljesedését hozó nyugvópontja a valaminek. Világos, Arad, a megtorlás nem a forradalom és még kevésbé a reformkor végső nyugvópontja. Csak utána következett. Amiből nyugvópontot csináltunk. Mert mást nem tudtunk. A lelkünk nem tudott.
De a katasztrófák nem a történelmet állítják meg – hogyan és miért tennék? – hanem csak annak megfáradt szereplőjét. Ő kér időt, ő mond le az alkotó közreműködésről. Mert számára az alternatívák - momentán - nem alternatívák. Vannak, de nem tud velük mit kezdeni. A kudarc után vágyja az ember a csendet a megnyugvást, hogy a kezelhetetlen feszültségekből, a szorongásból, az elkerülhetetlen bűntudatból, a vádaskodásból átvezethesse magát egy harmonikus tudatállapotba. Amikor újra tud cselekedni. Mert megbékélt. Mert megtisztult. Mert feltöltődött. Ezt szolgálja a nyugvópont, a csend. Ami nincs, de teremthető. Hogy újrafogalmazzuk magunkat, vágyainkat.
Akik megélték a feldolgozhatatlant, akik látták az elfogadhatatlant, és akiknek ezzel együtt kellett élni a csend ideje alatt terápiaként használják az alkotó emlékezést. De mert ez az emlékezés a terápia része - és alkotó - a múlt emlékképein a hangsúlyok eltolódnak. A nyüzsgő életből egy elszánt, a nagy vesztésre készülő megtisztuló haláltánc formálódott. Az elkerülhetetlen Sors! Hogy igazolódjon a csend. Hogy elfogadható legyen. Az életigenlő nyüzsgés; tévedés, felület, káprázat. Ők, a kor ártatlan tudatlanjai csak táncoltak, örömködtek, tervezgettek. Mi a túlélők innen a jövőből viszont látjuk a haláltánc félelmetes jeleit. Az elkerülhetetlen, de felemelő haláltánc félelmetes jeleit. A költők, ők mondták! Ezen merengünk. Nem gondolkodunk, merengünk. Rájövünk, hogy a valami csak azért lett nagyszerű, hogy elbukjon! Mondom nem gondolkodunk, hanem merengünk. És innen csak egy lépés "észrevenni", hogyha valami nem bukik az nem lehet nagyszerű. Sőt, az hiteltelen. Mert haldoklunk. Ez az egy esélyünk, hogy legyünk. Az élő áruló. Ebből a pozícióból. Keressük a teóriát igazoló jeleket. Ott ahol nem volt. Mert ők nem a halálra készültek, ők a halál előtti életet akarták. Aki azt mondja, hogy meghalok érted, az nem meg akar halni, hanem szerelmeskedni akar! Ők így mondták, hogy meghalnak a hazáért. De ez így nem hozza a megnyugvást. Mert mi nem tudunk szerelmeskedni. Legyen a reformkor haláltánc. És csak sírták, és csak sírták, hogy mulandó a földi dicsőség, sőt nincs is dicsőség csak annak a mulandósága van. Az a dicsőség! Hogy dicsőn múlik a dicsőség. Különösen nekünk magyaroknak. És ez rettenetesen bejött. A halál apoteózisa, majd a passzív rezisztencia a mai napig élő kulturális minta. A tragédiából megszületett a dicsőségpótlék.
A reformkorból haláltáncot először a kétségbeesés, majd a tehetetlenségében dagonyázó utókor csinált. A művészetet, ami megmentette a lelket, kisajátította az impotencia és giccsé silányította. Palya Bea buktatja, leleplezi ezt a velünk élő, a gondolatot utánzó, kimúlni nem akaró képzetet. A művész művészként kiutasítja a művészetre hivatkozó vásári terméket. A napnál világosabbá teszi, hogy az egykor katartikus képzet mai giccses utánzatai a silányság, a tehetetlenség leplezését szolgálják. Ki velük! Ezek csak generálják és nem oldják a feszültséget. „Kezdődhet- az egész elölről?” – kérdi. Majd válaszol. „Kezdődhet. Hátha most jobban sikerül!” Miért ne. Tulajdonképpen ráérünk, nincs más dolgunk. Akár élhetünk is.