Vacakolok, dolgozok, vacakolok, dolgozok. Nehéz szétválasztani a két tevékenységet. Vacakolok, dolgozok. Megunom.
Felállok és bekapcsolom a TV-t. (Tegnap kora délután van.) Az ember oda menekül, ahova tud, onnan próbál vigaszhoz jutni, ami kínálkozik. Szerb szavak. Semmit nem adnak ingyen! Oda nézek, Goran Bregovic beszél. Majd zenél, majd megint beszél, aztán megint zenél. Ingyen tényleg nem adnak, de adnak! A Balkán, mint referencia. Árad a képernyőről az értékteremtő tehetség, a szenvedély, amit a Balkánon oly sokszor megtapasztalt veszedelmes örömkeresés kísér. Színes a világ, nem vagyok a TV-ben, mindenütt vagyok – mondja, vagy valami hasonlót – már nem firtatom, a nagy dolgokat. (?) Közben hömpölyög az élet. Szédítő teljesítmény, kiszakadás, megőrzés, felemelkedés. A vad rác emancipációs íve. Egy ember, aki magával emeli a Balkánt. Egy ember, akitől jó a világ. És a TV.