Ennek a télnek nem bír vége lenni. Havazik, esik, havazik már senkinek se hiányzik, de esik, havazik. Nálunk nem bír tavasz lenni. A múltunk, a múltjaink begörcsöltek, képtelenek a támogató elengedésre, majd a bennünk való továbbélésre. Pedig ez lenne a dolguk. Ezért tartja őket az emlékezet. De e helyett leállnak az utolsó teljesítményeiknél, pattognak és mellébeszélnek. És havaznak. Míszen. Aztán, ha van még egy kis idejük az identitás-, az irányvesztésünket, az eligazodás képtelenségünket kozmikus történelmi alternatívátlansággá növesztik. E teljesítményük nem több, mint hogy észreveszik az élettel együtt járó rendre túlélt öncsalásokat, feloldhatatlanságokat, kudarcokat és ebből megfogalmazzák a történelem immár általunk okozott önmegsemmisítő trendjét. A múltjaink, fagyos, leküzdhetetlen örökkévalóságnak állítják be nyavalyáinkat. És hát búslakodnak hozzá. Nem ezt érdemelték! Ők nem! Egyébként pedig semmi közük hozzá. De az élő életről - szerényebb esetben a túlélő túlélésről - azonban nem akarnak tudomást venni. Vagy ha igen, hát ez a korcsok története - mondják ajak biggyesztve. Nyilvánvaló; ezek a múltjaink a krízis lebénult, folytathatatlan krízistermékei. Egyszerűen képtelenek valamit is kezdeni az élettel. Hasznavehetetlenek. Csak havaznak, havaznak, havaznak. Senkinek se kell, de havaznak. Minha a tél irigyelné a tavaszt.