Ma nem a leleplezés okozta válságot szenvedjük, a mai leleplezések tudott dolgok újbóli leleplezései. A gondunk az, hogy nem hittük el, nem hisszük el, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, hogy alkalmazkodnunk kell, akár saját magunkhoz is, hogy foglalkoznunk kell, akár saját magunkkal is. Isten nem ér rá. Pedig szólt. Pedig szóltak. De ez nem érdekelt senkit, Kopernikusz szavai ingerküszöb alatt érkeztek. Se megdöbbenést, se örömmel vegyített alkotó tettvágyat nem hozott, legfeljebb egy-két társunknak szereplehetőséget, akik megtalálva a szellemi termékek piacán a rést, most hivatalból hirdetik, amit hirdetnek. A bürokratikus hatékonyságukat láthatjuk. A mi világképünk lerombolásához nem volt elég a ráció, a felvilágosodás, mi büszkén gondoljuk, hogy a különbejáratú Gondviselésünk szeretett sziklái vagyunk, és aki nem annak lát bennünket annak a szemét hibáztatjuk, káprázik, vagy legalábbis téved, legyintünk. Kopernikuszt meghallgattuk - türelmesek vagyunk, meg szeretjük a cirkuszt - de senki se vette komolyan. Az nem lehet, hogy ez a végtelen rettenet az én világom! Én a paradicsomra születtem! Dédelgessetek! Kételkedtünk, de rossz irányba; a kételkedésben. Mentség-e, hogy Kopernikuszaink hangja, ereje gyengének bizonyult. Aligha. De ha az is lenne mire? Egyébként a kérédés nem is kérdés, mert rendületlenül hiszünk a magunknak álmodott Paradicsomban. A megúszásban. Csak semmi gondolkodás, csak semmi szabadság! Csak semmi sport! Reszketve, de hiszünk.