Azt mondják, hogy nem minden válság, válság, amit annak érzünk és nem minden válságot élünk át válságként.

Azt mondják, válság akkor van, ha az emberek tömegesen veszítik el identitásélményüket, ha olyan strukturális változásokat szenvednek el, amelyek társadalmi identitásukat zavarja, azzal összeegyeztethetetlen. Azt mondják, hogy a nagy rendszerek kedvükre lehetnek bajban, zavaraik csak akkor idéznek elő válságot, ha ennek következtében a társadalmi integráció forog kockán, ha a normák útján szabályozott közmegegyezések károsodnak, ha a praktizáló mémek, a kulturális minták hasznavehetetlenek, vagy épp érvényüket veszítik.

Az ember hajlamos azt mondani, hogy a nagy válságok nekünk semmik. Mi mindig is válságban voltunk amióta csak élünk. Mi nyilván ebben versenyképesek vagyunk. Jön a mi időnk! Ez jól hangzik, de persze nem igaz. A valóság inkább az, hogy nálunk a társadalmi integrációk kényszerűen önálló életre keltek, elszakadtak a világtól, s miközben súlyosan roncsolódtak, folyamatosan megőriztek valamit szerény működőképességükből. És ez lett a pechünk, mert miközben folyamatosan létezett egy tudati válság, ez elviselhetőnek bizonyult. A váláság tudata nem vezetett a gyógyulni akaráshoz. Miért? Mert bizonyos vezérlési teljesítmények óvtak, bódítottak. Talán menekülve a kezelés nehézsége és felelőssége elől, elhitették a társadalommal, hogy hasznosan létezik, hogy lehet ebből valami jó, hogy a minősége megfelelő csak várni kell. Ne tessék izgulni!  

De ez sohase volt igaz! A valóság régen is, ma is az, hogy a világ hatékonyságot követel, és nekünk nem voltak, és ma sincsenek a birtokunkban azok az eszközök, mémek, minták, amelyekkel ezekre a követelményekre választ adhatnánk. Új mémeket, új szerkezetbe! De kik és hogyan tegyék? Szemmel láthatóan sokan nem is értik a dolgot, vagy ha sejtik, nincs kedvük belefogni. A nagy emberek felmondanak valami nem túl bonyolult leckét, megelégednek, sopánkodnak és beállnak a csodavárók közé. Mintha még mindig azt hinnék, abban reménykednének, hogy elég, ha hirdetik, hogy szépek vagyunk és okosok. Kellünk! Ha nem is ránk vár a világ, de helyünk van a csapatban. A mi pásztoraink küldetésüket ezzel elintézettnek vélik. Csakhogy ez a napnál világosabb, hogy nem igaz és nem egyszerűen nem igaz, hanem nem is teremthető olyan helyzet, amikor igaz lehetne. A történelmi mémjeink, a történelmi szerveződésükben hasznavehetetlenek. Mindeközben hivatásos éceszgéberek megszeppenve ígérgetnek, vért, könnyeket és verejtéket. Mincs ötletük. Nekik sincsenek használható mémjeik. Még szöveg szintjén se.