A minap örömmel – mi mással? – értesített a Bankom, hogy az általam igényelt a bankkártya elkészült, és most a rendelkezésemre kívánják bocsátani. Örömömet fokozandó mindjárt azt is a figyelmembe ajánlották, hogy a kártyával a Bank komplex elektronikus szolgáltatáscsomagját is igénybe vehetem. Arról ugyan nem szóltak, hogy mi az a komplex szolgáltatáscsomag, csak hogy elektronikus, és így érezhettem, hogy egy nagy valami. Mázli! XXI. század! Előrelépés. De legalább lépéstartás. Majd a rövid zárás, biztonsági okokból a kártyámat csak személyesen vehetem át, szívesedjem felkeresni az alábbi Bank fiókot. Pontos cím, nyitvatartási idő.
Ez nyilván félreértés, én évek oda nem járok, levelet sohase írtam nekik, hogy rendelhettem volna kártyát. De ha már ennyire kedvesek és örömet akartak szerezni úgy éreztem, az a legkevesebb, ha elmondom személyemmel kapcsolatban most nincs alapja az együtt örömnek. Valaki másnál kell kereskedniük, az a valaki más esetleg várja, és ő majd velük együtt fog örülni. Én meg az ő kettejük örömének örülök majd. Ennyi lehetséges örömért már érdemes tenni. A gondolatot a tett követte; telefonoztam.
– Csókolom! Én vagyok én, … bla, bla, bla. Tegnap tetszettek értesíteni, … bla, bla, bla, … és azt kérdezem, hogy nincs-e véletlenül valami félreértés a nekem tulajdonított kártyaigénylés dolgában? Esetleg elírás …
– A nevét legyen szíves!
– Ó! Udvariatlan vagyok és rosszul artikulálok – megint mondom a nevem, majd a címem, a mama nevét, a papa nevét, …
– Nem, nincs félreértés – közli a hang – ön igényelt egy bankkártyát. A kártya az öné.
– Kisasszony! Ez lehetetlen! Én ilyet az életben ...
– Nem, nem lehetetlen a legutóbbi szerződésmódosításnál kért egyet.
És ebben igaza volt. 2008. 08. 16-án tényleg igényeltem egy bankkártyát. De elfelejtettem. Elnézést kértem. A hang megnyugtatott; semmi gond.
