Nekem kamaszkorom óta gondom van Elektrával. Ha mondták, tisztelni kell, tiszteltem, ha mondták igaza van, igazát elismertem, de indulatai táplálta kérlelhetetlensége akkor is zavart.
Az volt az érzésem, mintha ez a lány rejtegetne valamit, például azt, hogy csak gyűlölni képes és a szíve mélyén talán még hálás is a sorsnak, hogy apját megölték. Arra nem gondoltam, hogy ő tette – bár olvastam Agatha Cristiet – de abban biztos voltam, hogy ez sínre tette az életét. Neki ügye lett, egy senki által meg nem kérdőjelezhető oka a gyűlöletre. Innentől kezdve ingyen követelhette a tiszteletet, mindenkinél különbnek tarthatta magát, mindenkit megvethetett, ha éppen erre volt kedve. Megszállott személyétől többre nem futotta. Ő volt és a bosszú. Semminek se tudott örülni, semmit se volt képes észrevenni, semmire se áldozott egy percet se a szent gyűlölködésre rendelt időből. Az egyetlen várt emberhez is csak a gyűlölséggel járó feladatok kötötték. Az hogy ez a férfi Oresztész, vagy valaki más, tulajdonképpen mindegy. Valakire szükség volt, aki igazságot szolgáltat. (értsd, elvégzi a piszkos munkát.) Egy beszűkült világ, beszűkült igazságát. Az új korszak – ha lett ilyen – nem szabadulhatott ettől a terhes hagyatéktól. Gondoltam kamasz koromban.
