B.J. meghalt.
Hosszú éveken át hol a Mechwart liget mögött, a Pap-kertben, hol a Barsi végén, a kis parkban – a kutyáink iránti kötelezettségeinket teljesítendő – együtt töltöttük el a reggeleket. A kutyákat és a velük való lógást mindketten szerettük, de ezt leszámítva szinte semmiben sem hasonlítottunk egymásra. Ő könyvtárakat olvasott ki, én legfeljebb könyveket, az ő műveltsége ennek megfelelően klasszikus és egyben impozáns volt, az enyém barbár, és lyukas, sokat mondok, ha egy jobb érettségire elegendő. Ő remekül beszélt számos nyelven én a magyarral is küszködök, ő remek zenész volt, én egy tercet se tudok kidalolni, és így tovább. Okkal tiszteltem, és okkal kedveltem miközben semmiben sem értettem vele egyet. Hogy ezt is okkal tettem-e nem tudom. Utoljára - évek múltán - már csak véletlenül találkoztunk a Horvát utcában. Én megörültem neki, úgy láttam ő is nekem, és mert az utca volt a mi terepünk beszélgettünk az aszfalton egy jó félórát. Úgy emlékszem, hogy nem viszontlátással köszöntünk el egymástól.
