Legutóbb az foglalkoztatott, hogy a blogon a közlés / megértés aránya nagyjából 80/20 körül alakulhat. Terveztem, hogy ez az arány javuljon. Javítani akartam a megértés / nem megértés / félreértés elosztását. A megértés javára. A tervről nem tettem le. A feladat elvégzése során kövessük a klasszikusokat, ha másért nem, hogy kudarcainkban ne maradjunk egyedül. Lehessen mutogatni. Persze csak akkor, ha kudarcaink lesznek. Ha sikerül, akkor más a helyzet.
Paul Grice azt tanácsolja, hogy ne beszéljünk se sokat, se keveset. Annyit mondjunk, amennyire az adott helyzetben szükség van. Magyarul megnyilatkozásaink legyenek ökonomikusak. És amit közlünk, az legyen olyan, amiben hiszünk, amiről vannak magától értetődőségeink. Magyarul evidenciák. Legalább nekünk. Ha beszélünk, maradjunk a tárgynál. Megint csak magyarul; legyünk relevánsak. És végül a hogyanról. Beszéljünk világosan, egyértelműen, jól szerkesztetten, és ha lehet, ne locsogjunk. Ha ezt tesszük, akkor megértenek minket – állítja Paul Grice. Minden rajtunk múlik. De ki tudja, hogy ami nekem pont elég az a T Olvasónak is elég-e? Nem sok-e? Vagy tán kevés? Ami nekem magától értetődő, arról a Másik egyáltalán hallott-e? Esetleg neki egyenesen üres közhely. Miért remélhetem, hogy ami nekem világos tárgy, azt a Másik is annak fogadja el? A Másik, akiről semmit se tudok. Legfeljebb sejtek ezt, azt. Arról már nem is beszélve, hogy a locsogás is szólhat valamiről. Akár tömören. Az ajánlott magatartás bármennyire is világos, a sikert – fájdalom – nem garantálhatja, mert míg ő maga világos, engem a sötétben hagy, s amíg én sötétben vagyok, ügyeskedhetek szorgalmasan napestig, közléseim a Pareto elosztást fogják előállítani. Mert akármit is szólok nem csak a megértést, de a félreértést is szaporítom. Erre gyanakszom.