Előadásokat hallgattam, ahol az előadók magukat, és érdekesnek igérkező termékeiket ajánlgatták. A szándék dicséretes. A jó bornak is kell a cégér, amiről nem tudunk, az nem hasznosulhat.
Az első megszólaló ülve maradt, elővette a jegyzeteit és azokra meredten beszélni kezdett. Ülve, lehajtott fejjel, az asztalnak! Mögötte a diavetítés, a diákból – mert a vászonra sütött a nap – annyi látszott, hogy diák és vetítve vannak. Olyan trapézosra formázva. Előadónk néha egy-egy elégedett pillantást vetett a képekre, és motyogott tovább. A dög melegben. Egy néző szólt a kockás sortban csajozó technikus srácnak, hogy kéne egy mikrofon és a hangosítást is be kéne kapcsolni. A srác intett a szerelemnek, hogy egy pillanat, adott egy mikrofont, feltolt egy-két csúszkát majd búgás, recsegés. Hangot kaptak a szerkezetek. … A második pasas rájött, ez így nem megy. Felállt, kinyitotta a száját, élőbeszédben elmondta, hogy mit csináltak, miért volt érdemes idejönnünk, mit látnánk a dián, ha nem sütne oda a nap, stb. Amikor kezdtük kapizsgálni az ügyet a rendező két tenyerét derékszögbe illesztve jelezte; idő! Ennyi időre volt bérelve a helyiség, ennyire futotta a támogatásokból. Szegény ország vagyunk – tette hozzá megértést kérő derűvel. Jegyezzük meg a rendező megértést kért és derűs volt. Nem csak annak mutatkozott! Ha valaki mérte volna az egy forintra jutó érthető szavak számát kiderült volna, hogy milyen gavallérok vagyunk. És hogy se megértésre, se derűre semmi ok.
