Utópikus az a tudat, amely az őt körülvevő „léttel” nincs összhangban – kezdi Mannheim Károly közismert dolgozatának egyik fejezetét, majd odébb folytatja – a lét utópiákat szül, ezek pedig szétfeszítik a létet, továbbterelik a következő lét felé. Lehet, hogy felesleges, de szólok, vegyük észre, Mannheim nem azt nevezi utópiának, amit valakik a saját szemszögükből nem tudnak / akarnak megvalósíthatónak elfogadni, hanem azt mondja az utópia, az utópikus tudat a cselekvés, a gondolkodás során olyan tényezőkhöz igazodik, amelyek a „lét”-nek nem megvalósult részei. Az utópia az, ami más, mint a valóság, de „lehet”. Az utópia az a „lehet”, ami szétfeszíti a mindenkori „létrendet”. Ezzel ellentétben áll az a gondolat, ami a „van”-ra orientált, ami a rendet összetartja, ez pedig az ideológia. Az ideológiánál nem érdekes a „lehet”. Ott csak a „van” számít. Hogy egy gondolat utópia, vagy ideológia az általánosságban nem eldönthető – mondja – ebben csak a történelmi valóság birtoklásáért folytatott küzdelem konkrét elemzése adhat eligazodást.
Nálunk az utópiák – minőségüktől függetlenül – csődöt mondtak. Az utolsó nagy pozitív utópia talán 56 lehetett volna, de nem lett. Szinte úgy bukott, hogy meg se fogalmazódhatott. Ezt követően a hivatalos verzió konkurenseként a modern kor - és ami ebből nekünk jutott a reálszocializmus - utáni világ, mint a rend nélküli szabadság tételeződött. A szabadság nélküli rend történelmi élményéből jött a rend nélküli szabadság utópiája. (G. A. úr X-ben) Ebben a világban megvalósul az, amire abban a világban csak vágyni lehetett; a szabadság. Csak épp úgy, ahogy megvalósulhatott, kiüresedett, tartalmát vesztett formában. Minden lehet, csak értelme nem a létezőnek. A célok az idő múlásával nem megvalósultak, hanem elhasználódtak. Ami így maradt / lett, az egy málló világ és benne a magányos, melankolikus ember a magának okozta szenvedésekkel. A változtatás, a jobbítás, a tervezgetés lehetetlen. Mindenki azt csinálhat, amit akar. Ez a szocializmus szülte utópia, ha tetszik a szocializmus trendje.
Meglepő, de e látomásból sok minden valóság lett. Ma tényleg sokak élménye a rend nélküli szabadság. Életünk útját a hasznavehetetlen múlt, a semmire se jó, érdektelen gondolatok, a rozsdás gyárhullák szegélyezik. A szereplők céljukat vesztetten ácsorognak, bambán vegetálnak. Várnak. Tapsra. Ma ennek a céltalan, deprimáló káosznak az élménye szül utópiát. (Feleségverseny) A málladozás befejezve és emelt fővel menetelünk. Előre! Kár, hogy az emelt fő egy idióta feje gúnyolódik szerzőnk. A rendmentes szabadság holnapja egy pusztító barbár rend diadala. A felvázolt útban nincs sok köszönet. Egy újabb vereség. Ha tehetnénk, még kevésbé hinnénk neki, mint korábbi kartársának, de nem tehetjük, mert az ablakunk alatti események nem engedik. Ez az utópia is megvalósulni látszik. Pech.
És mindenki csak hagyja, hogy a savanyú, hitehagyott gondolkodóink utópiái, mint önmegvalósító jóslatok ránk elepedjenek? Ó nem. Mellettük ott vannak a szép jövőt, sőt a szebb jövőt tervező politikusaink. Ők szállítják nekünk a pozitív utópiákat. Rosszul mondom. Ők próbálnak valamit ránk tukmálni, amiről azt állítják, hogy ez egy pozitív utópia. Megint melléfogtam. Az urak / hölgyek házalnak valamivel, amiről ugyan fogalmuk sincs, hogy mi, de örülnének, ha végre megvennénk, és közölnénk; elégedettek vagyunk. A gondolatok fogyasztói – mi – azonban óvatosak vagyunk. Különösen velük. Mint ahogy fent jeleztük, olvastunk Mannheimet, így figyelmeztetve vagyunk; minden megfogalmazott tudás létbeágyazott, azaz szükségképpen érdekhez kötött, pártos és részleges. Itt az érdek szó hangsúlyos. A politikusaink érdekei – úgy látom – a jelen rendjéhez kötöttek. Amit mondanak mintha mindig a „kiható életrend” fenntartását szolgálnák. Úgy látom mintha nem lenne kedvük túllépni a lét adott állapotán. Ez valamiért tetszik nekik. Ha sejtésem igaz, akkor a politikusaink a felvállalt címkéktől függetlenül konzervatívak. Amit mondanak – ha jól hallom – az nem utópia, hanem ideológia. De minek az ideológiája? – töprengek és gyanakszom tovább. A ma „kiható életrend”-je a káosz – emlékeztetem magam. Ez eddig nem megnyugtató. Aztán észreveszem, hogy a politikusok a káoszt szülte ideológiák remake-jeit kínálják utópiaként. (Remélem, jól használom a szót) Ez már aggaszt. Az, az érzésem, ha rájuk hallgatunk, elvisznek oda, ahonnan jöttünk. Akár többször is. És közben ezt a circulus vitiosust mutatják fel, mint egyetlen realitás. Pedig ez a realitás csak az ő korlátozott realitásuk, ahonnan minden utópia, minden rend lehetetlen. És innen az érdekkel kellene folytatni.
