A világ akarat és képzet - tájékoztat Schopenhauer.
Az akarat maga az élet, és mert az ember elviselni nem tudja a hiábavalót, útján kísérője a képzet, támasztékot, célt és értelmet szolgáltatva a létezésnek - mormoljuk magunknak. A képzet nélkül akarat = a nyers félelem rángatta vad energia, a céltalan erő. Az akarat nélküli képzet - ha van ilyen - sápadt álom. Az élet, a formáját kereső akarat állandó; a létre ürügyet szolgáló képzetek változóak. A képzet maskaráját viselő akarat terepe a társadalom, ahol az akaratot a kollektív képzetek regulázzák. Minden képzetnek - csoporton belül és kívül - vannak riválisai, ellenségei, minden képzet kétséges és minden képzet tökéletlen, mindig mindegyik versenyhelyzetben van. Az élet ráadásul közömbös a képzetek minősége, tartalma iránt, mindegyikkel flörtöl, és mert mindig a képzet Prokrusztész ágyában találja magát, rendre lázad. Ezt a lázadást véljük a sokféleségünk szülte fejlődésnek. Egyformák vagyunk - gondolom - abban, hogy mindnyájan - külön-külön és együtt is - érezzük azt a valamit, ami miatt törekszünk, ami miatt teremteni, elfoglalni, a bennünk lévőnek formát, teret akarunk biztosítani. Ezt a valamit - az akaratot - belülről érezzük, de definiálni, empirikusan megragadni én nem tudnám. Ennek a valaminek az érzésében ettől függetlenül egyformák vagyunk. Egyformának gondolom továbbá magunkat abban is, hogy mindnyájan képzetek gyártására és fogyasztására vagyunk kárhoztatva. Mert a valami nem elég. A különbözőségünket a képzetek, a képzetek minőségei hozzák, a képzeteké, amelyek a világban valamilyen otthonosságot, helyet, reményt, hatalmat stb. adnak. Vagy nem. De mindenképp csak ideig-óráig. Ez adja a képzetek választásának a tétjét.
