Vagy fordítva. Én és a Kamasz. Ha a társadalmat többre tartanám, mint a természetet. Vagy jobban félnék a Létezőtől, mint a Léttől. Esetleg, ha a társadalomban és nem az életakaratban bíznék. De miért bíznék a társadalomban, ha szomszédom hasonlít rám?
A kamasz hegymnetben. A rendeltetés, a Lét felszálló ágán. Őt még kóstolgatja és hitegeti a sors; vannak tervek. A Kamasz reménykedik, tudni véli, hogy beválogatják, hogy ő a cél. Sőt, néha kifejezetten tudja. A Kamasz repül a reményei, a Lét kölcsönszárnyain és mámorában csak a Létezést látja gondnak. Minden magától értetődő, csak a Létezés, az interakciók világában vannak gátak. Konkrétan én vagyok a gondja. Akadályozom a repülésben. Amit kínálok az eleve használhatatlan. Kinőtte. Legalábbis így hiszi, mert a Lét - aki barátjának hazudja magát - minden felelőtlenségéért, hibájáért, a kísérleti személynek (Kamasz) okozott kellemetlenségért engem jelöl oknak, bűnbaknak. Rám keni a tehetségtelenségének következményeit. És én ez ellen tehetetlen vagyok.Nézem, ahogy zárójelbe tesznek.
Az én gondom éppen ezért a Lét-tel van. Mert így viselkedik. Ma az én menedékem a Létezés, itt bújhatok meg a nem Lét elől. Itt meghúzhatom magam. Tudom, ő a jobb, és nincs sok dobásom, ravasznak kell lennem. A többiek felé fordulok, a kötődésekkel időt nyerhetek. Csatát nem ez világos, de időt igen. Hátha addig történik valami. Meddig? Süt a nap. És? A Semmi kapuja nyitva. De én itt akarok maradni. A miértet hagyjuk. Trükközök, alkudozok. Ha nem lehetünk a Lét személyes szövetségesei, legyünk kedélyes vesztesek és adjunk neki örök feladatot. Egy Kamasz somolyog, keresi a tekintetemet. A Kamasz valaki akar lenni; kellek. A konkrét érték lett! A „Lét” kezdheti elölről.
