Az első és a legvidámabb szénszünet, amire emlékszem az 1957-ben volt.
Nekem ugyan nem kellett volna iskolába menni akkor sem, ha van szén, de ha van szén akkor nem maradhatott volna otthon a nővérem és nem mehettem volna szánkózni az udvarra, játszani Rolffal, a kölyök német juhásszal, akit a gazdája nekünk adott, majd lelépett. Mesés napok voltak. Nagy szikrázó hó, sok gyerek, sok kacagás, délben grenadírmars, este meleg tea. És dumáltunk, dumáltunk, dumáltunk.
Később meggyőződésem lett, hogy a szénszünet - ellensúlyozandó az öcsi csoki és a kimért savanyúcukor ízeit - a magyar szocializmus rendszerspecifikus ajándéka volt a gyerekeknek. Amolyan az állam szolgáltatta pót Jézuska. Ez lehet, hogy tévedés volt, hiszen vélhetően nem csak nálunk és nem csak a szocializmusban volt olykor kevés a szén, és ezt a gondot nem csak nálunk és nem csak a szocializmusban orvosolták ideiglenes tanítási szünettel. Mindenesetre a közelemben található szótárak tanúsága szerint szénszünet csak nálunk létezett, mint az utas-üdítő és később a zacskós tej. Szóval lehet, hogy igazam volt. De ezzel még nincs vége kora fiatalságom elképzelései iránti kételyeimnek. Ma már abban sem vagyok olyan biztos, hogy a szocializmus szép emlékű vezetőinek különösebb lelkiismeret furdalást okozott volna a fent jelzett édességek szerény élvezeti értéke. Később értesültem, hogy ennél nagyobb vétkekkel is el tudtak számolni. Persze az emberi lélek kiismerhetetlen és a vétkek csak csoporton belül vétkek. És különben is tudhattam én akkor, hogy egyáltalán hol vagyok, és hogy van az udvaron kívül másutt is és ott vannak mások is? És, hogy ott a másutt, a másoknak mi a vétek és mi a dicsőség? Az öcsi csokit mindenesetre kivonták az életünkből és a szénszünetek is ritkultak. Más örömök után kellett nézzünk.