Egy maffiózóval beszélgettem. Volt mondjuk ötvenkét kiló és 175 magas. Kérem, nem a kiló teszi a maffiózót. A maffiózónak volt ezen kívül fekete nadrágja, hozzá illő fekete pólója és fekete kapucnis pulóvere. Ártatlan fekete bárány. És röhög. Csóválja a fejét és röhög. Mindenen. Nem hajlandó minket, a világot komolyan venni. Még nem tudja, hogy ha sokat röhögcsél, száműzzük. Ő még a mesék tején él, azt hiszi, van legkisebb fiú, akinek sikerül.
Ma a street art érdekli, miközben készül a férfikorra. Barátnője a Maldív szigetekre ment dolgozni – nem egy bolygón élünk – és hogy az ausztrál szörfös fiúk ne ünnepeljenek olyan sokat, ő megy utána a vállalkozásával együtt. Csecsebecsék, cuccok innen-onnan a világból, olyan „street art”-osak. A népek szeretik, csipegetik. Meg lehet belőle élni. Kis lakás, kis autó, nagy boldogság. Irigyelheted. Illetve a vállalkozása marad, mert külföldi interneten keresztül nem fizethet a portékáért a magyarnak. És ő ott is magyar. De mégsem élhet a holnap maffiózója – ő még mindig nem tudja, hogy az lesz – a lányok szoknyáján. Jön-megy, kavar, kattintás ide, kattintás oda. Lett amerikai bank, lett egy megbízható csomagküldő, lett remek thai portéka. Duma, duma, képek szépen összerakva, ravasz címek és ott egy havi 5000-es látogatottságú weboldal. (El Lobo majd a helyiértékén kezeli, én mindenesetre hanyatt estem) Egy dolog nem volt, tiszta, hogy az adókötelezettségét hogyan teljesítse. Itt, ott, valahol. Bezony. Ami jó volt Amerikában az nem volt jó …, de el sem kezdem. Az egész lepapírozhatatlan lett. Tíz másodperc alatt elad egy pólót és a PricewaterhouseCoopers lefagy. A srác röhög, vállát rándítja, indul a Maldív szigetekre, de már sejti nem csak Rómeónak, hanem maffiózónak. Azt hiszi, hogy ez egy kirándulás. Röhög. Csóválja a fejét.
