Móricz a harmincas években, a barbárságot, mint a puszta végtelenében tenyésző, a társadalom alatti elszigetelt élet velejáróját írja le. Mint az ember történelem előttiének valamifajta megkésett, téves teljesítését.
A barbárság Móricznál hiba. Korrekcióra szoruló kisiklás. A novellában ott van az emberi, a feleség, az őt segítő szomszédok, és talán még az igazságszolgáltatás és a végén megtört bűnös is az emberit képviseli. A humánumot, de ha azt nem is, de mindenképpen valami kultúrát. A barbárság ott nem maga a rendszer, hanem annak a hiányossága. Legalábbis ezt hihetjük. És mi szeretünk hinni!
Azt a négy elásott embert – nem a kietlen pusztában, hanem Csepelen – a kutya se kereste. Se feleség, se szomszédok, se senki. Megölhették őket, mert meg lehetett őket ölni. Egyikük se volt a társadalom szövetének része, ami felsikoltott volna, amikor beléhasítanak. A társadalom alatt éltek. De ha jól fejtem meg a köznapi jeleket ez nem hiba, ez a rendszer sajátja. Mállik a társadalom. Úgy fölöttünk, mint alattunk. Magányos örömünk; hogy nem minket kapartak el. Élve. Kisebb öröm, nem mi kapartunk el valakit élve. De a mechanizmus üzembiztosan szuperál. Barbarizálódunk. Minden idő kérdése.