Ezekre, vagy ehhez hasonló szerszámokra az embernek – hogy állatait megőrizze – mindig és mindenkor nagy szüksége volt. A szükséglet állandóságának következtében az idők folyamán az elkószálást, és a lopást gátló eszközök számos változatát kisérletezték ki, állították elő. Megjegyzendő, hogy az állattartók gondosan vigyáztak arra, hogy a mozgás gátlását ne vigyék túlzásba. A mozgások túlzásba vitt korlátozása tudniillik könnyen azzal járhat, hogy az állat, leszokik magáról a mozgásról. Áll, ül, vagy fekszik, de nem mozog. Az Istennek se! Egyébként mindent úgy csinál, mintha élne. Ábrándozik, átkozódik, lelkesedik, ítélkezik, sőt még terveket is szövöget, de mozdulni nem mozdul. Ha lehetünk őszinték az, az érzésünk már nem is fog, mert nem is mer, de ezt lehet, hogy csak mi sejtjük így. Bús, reszkető lelkének kivetítését nézegeti és győzködi magát; ez a világ. Különben, jól el van. Igaz, ha esik az eső elázik, ha éhes csak azt eszi, amit elébe sodort a szél, a társa csak az lehet, aki mellette szokott le a mozgásról, de így jó, hiszen minden alantas és borzalmas. Áll, szomorkodik, néha balhézik. Ez életének a jele. Már észre se veszi, hogy örökké fáradt, hogy életkedve apránként elpárolog, hogy lassan ki is múlik. Idő előtt és minden haszon nélkül. Boldogtalanul. Ez nem érdeke az állattartónak ezért nem engedi, lovát, barmát öszvérét leszokni a mozgásról, sőt kifejezetten tréningben tartja.