Messziről indulok. IV. Orbán pápa (francia) menten a megválasztását követően azon fáradozott, hogy Szicília uralkodóját a német Hohenstauf Manfrédot kipaterolja. Az ambiciózus program végrehajtására a tehetséges és erőskezű földijét, Anjou Károlyt – Szent Lajos öccsét – szemelte ki. A gondolat használhatónak bizonyult, a jelölt a pápa elképzeléseiben megtalálta a saját kívánatos jövőjét. A báty ugyan némileg vonakodott, de végül belátta, jobb, ha a jogot felrúgva a családja terjeszkedik, mintha jogszerűen a konkurencia. A terv zöld utat kapott és küldetés lett. A kapcsolódó ügyeket lepapírozták – értsd leszerződtek, pontosan meghatározták kinek mi a feladata, mik a jogai, kötelességei. Károly gondos tervet készített, hadseregét alaposan felkészítette majd 1266. február 26-án Benevento városa melletti csatában feltette az i-re a pontot. A németeknek és köztük Manfrédnak is bevégeztetett. Leölték őket. A pont 1282-ig maradt az i-n, amikor is a szicíliaiak – nem minden háttértámogatás nélkül – fellázadtak és elzavarták Károly seregét. Az Anjouknak ezzel el is ment a kedvük Itáliától és vigyázó szemüket Kelet-Európára vetették, de a császár se foglalkozott Itáliával. Néha futólag odalátogatott, de semmi több.
Ahol zsarnokság van ... I.
A történetet azért hoztam fel, mert a Hohenstaufok el- és letűntével Itália politikai egységének – bizonyos vélekedések szerint ez a fejlődés alapja – jó időre minden reménye elveszett. A nápolyi királyságot és a pápai birtokokat kivéve mindenütt szenvedélyes városállamok egyéni törekvéseik mentén élték a nem hétköznapi hétköznapjaikat. Háborúztak, szították a viszályt, összevissza szövetkeztek, lelkesen hűséget esküdtek, majd ugyanazzal a lendülettel esküt szegtek. Habozás nélkül forgatták a köpönyegeiket, csak úgy, mint kardjukat. És a forgatókönyvet mindenütt a szigorú és kegyetlen zsarnokok írták. Ahol nem termett saját zsarnok, ott hoztak egyet. Zsarnok nélkül egy tapodtat se!
... ott … I.
És ami a megdöbbentő, hogy ilyen kaotikus, energiát nyelő, pusztító állapotok közepette az urak – hogy ne mondjunk megint zsarnokot – figyelemmel voltak, figyelemmel tudtak lenni azon társaik – a nép – szükségleteire, akik nem feltétlenül csak a gyilkolás, a rombolás élvezetében találták meg létezésük értelmét. Őket – mint a közösség rátermett vezetői – a polgári normalitás keretein belül szolgálták ki. A politika hacacáréján kívüli szabad energiák számára megszervezték az alkotó életet. Párját ritkítóan nagyigényű, fényes udvartartást vittek, bőkezűen pártolták a művészetet és nem csak engedték, de kifejezetten ösztönözték az életerő oly’ hatalmas produkcióit, amelyek a városokban, az ipari, kereskedelmi, művészi, tudományos tevékenységekben találták meg a maguk kifejezését. A gyilkolás a vérontás közvetlen szomszédságában. A szünetekben. Belátták, hogy van más is, van rajtuk kívüli élet is, hogy mégsem öldökölhet mindenki. Az életnek van más értelme is. Elébe mentek hát a nem gyilkolók igényeinek és megteremtették, majd folyamatosan finanszírozták a szublimáció megannyi intézményrendszerét. A béke kedvéért. Ahol zsarnokság van, ott …
Ahol zsarnokság van ... II.
Baráti beszámoló egy dunántúli város lebutított neoklasszicista konferencia központjában rendezett tanácskozásról. A részvevők a leghagyományosabb iparágunk felső tízenöte, körötte a felső ötven, plusz a slepp. Húsz évvel azután, hogy a politikai egységünket megőrizve – emlékszünk, bizonyos vélekedések szerint ez a fejlődés alapja – az idegeneket hazaküldtük. Némi háttértámogatással. A parkolóba egy-két éves felső kategóriás autók, a hallban pocakok, drága, de nem gyűrhetetlen öltönyök, a zakók panyókára vetve, nyakkendő oldva, a csuklón Cartier. A harsány köszöntések, a vállveregetések közepette szövődni kezdenek a tervek. Horizontálisan röpködnek a milliárdok, vertikálisan csepegnek a fillérek. Szuszogva sorsokat emelnek és ejtenek. Harc, vér, árulás, ölés? Az nincs.
...ott ... II.
Szuszogás van. A „lent”, a más szükségleteinek a megértése szóba se jön. Se kitörő életerő, se figyelem. Nincs mit szublimálni. Nincs kinek szublimálni. A szublimációra nem érdemes intézményeket szervezni. Minek? De van elvhűség! Aki nincs velünk, az ne legyen. Ezt kell megszervezni! Olyan nyíltan, magától értetődően sajátítják ki az élet lehetőségeit, hogy a külső szemlélő csak dermedten néz. Az életerőt nem kezelni kell – nem mondják, teszik – hanem apasztani. Előnyeink bástyája az erőtlenség! Minden energia szolgálja az erőtlenséget! Nem a szublimációs verseny, nem civilizáció, hanem az enyészet a jövőnk záloga. A versenytelenség. Addig vagyunk, amíg a más nem létezhet.
...ott ... II/a.
És ezek az állapotok hozzák a történelmi megszokottat, a málló zsarnokságot, ahol zsarnokság nem szenvedélyes, nem szít viszályt, nem ránt kardot, de nem is alkot, hanem kisajátít, az élet elől elszívja a levegőt, tompítja, lealacsonyítja, pusztítja a szellemet, elvon minden tápot, kiírt minden kezdeményezést, s szikessé teszi a legkiválóbb termőtalajt. Itt ez adja a békét. Ahol zsarnokság van, ott ...
***
A képen a veronai podesta Can Grande della Scala szobra, aki mint szigorú zsarnok és a művészek – többek között Dante és Giotto – bőkezű pártfogója hagyott maga után emléket.
