A férfi szokása szerint hajnalban, az őszi Balaton partján, az állóképességet karbantartandó a kitartást növelő aerob mozgást végez. Kocog - csoszog.
Arcán mélyülő árnyak, haját a kor ezüstözi. A fáradozás pontos célját nem tudni, gondoljuk, egészségesen kíván meghalni, esetleg a hajnali verejtékezés az ifjúság szökő gyönyöreire emlékeztetik. A hajnaliakra. A néptelen térben magányát rakoncátlan ebével osztja. Feledik az időt. Diskurzusuk az „itt és most”-ban. A férfi a láb szót ismételgeti, ettől remélve, hogy társa majd fegyelmezi ifjonti lobogását s mellette halad. Légy türelmes és a kiszabott penzumok teljesülnek. Van verejték, van engedelmeskedés. A cél még mindig homályos. Ha nem a verejtékezés, az engedelmeskedés maga a cél. És akkor jön a váratlan. Egy kapu előtt az éj itt felejtett tündérei, alig takarva azt, amire méltán lehetnek büszkék; kávéznak. A férfi bambul, az ebe új pajtásokat remélve előtte keresztbe szökellve üdvözli a hajnali bűbáj édes kisasszonyait. A szép vonzza a szépet. A férfi menthetetlenül bukik. Még látja a szépek riadt, döbbent tekintetét, majd a harmatos aszfalt, s a kék tündérszemek kóbor ege alatt ül, térdén plezúr. Bő negyven évet fiatalodott. Értsd akkor nézett így ki utoljára. A férfi nézi az itt felejtett tündéreket. Ha csak húszat fiatalodott volna, ki tudja, mit hoz ez a nap. Felkászálódik.
– Láb! – így ő a kutyához.
– Láb! – így hozzá a múló idő.