Haza és haladás. Szabadság és verseny. Tradíció és modernizáció. „An sich” és „für sich”. Nálunk.
Menjünk vissza szűk száz esztendőt! Szabó Dezső – 1919 – a magyarság kilátásairól szólva lényegi kérdésként említi, hogy a magyarság számára egyformán tragédia a liberalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus. A magyar faj erre éretlen. Hogyan? De hát ez a modern világ! – álmélkodtunk volna, ha ott vagyunk. Hiába írtunk 1919-et mi, azért álmélkodtunk volna. A magyarságnak nem szabad versenyre – folytatja a kor nagy hatású szerzője – és demokráciára van szüksége, hanem faji diktatúrára. Puff neki! Ezt hogy tetszik érteni? Mi sohase leszünk a Nyugatnak része? Mindig csak mellette? Hol, mint kiszipolyozandók, hol, mint paraziták, de sohasem a részei? – kérdeztük volna, ha ott lettünk volna. Természetesen álmélkodva, hitetlenkedve. Az is lehet, hogy közben csóváltuk volna a fejünket.
De akkor még nem éltünk, így nem voltunk ott, mindennek következtében nem kérdezhettünk semmit se hitetlenkedve, se a fejünket csóválva. Jóval később, amikor már éltünk, plusz alkalmunk volt olvasni Szabó Dezső keserű – nekünk keserű! – diagnózisát bizony álmélkodva azt mondtuk – Poros vagy! Túllépett rajtad az idő, térj vissza békével a polcra! Mi a Nyugat részei leszünk, sőt tulajdonképpen azok is vagyunk – oktattuk a váteszt – mindössze némi adminisztrációs gondok merültek fel. De az illetékesek már intézik. Nem hibátlanul, nem a legrövidebb úton, de intézik. Még a legnyomorúságosabb ötvenes években is találtunk volna a reményre – nekünk reményre! – okot adó momentumokat. A szocializmus negyven évében a reform – revolúció – ellen-revolúció – reform – ellen-reform – reform … folyamatban minden csatavesztésben ott volt, hogy a háború, … a háború, az még nincs veszve.
Az áll leesik.
És akkor egyszer csak jön a periódus – a háború – vége, s győz a Nyugat és … és? … és veszít a nyugatosodás. Talán még soha ilyen nyilvánvalóan nem mutatkozott meg a tévedésünk és Szabó Dezső igaza. Legalábbis ez ügyben. De egyedül az ez ügyben való tévedésünk is elég ahhoz, hogy csak nézzünk, bambán magunk elé. „An sich”. Be kell lássuk hogy a szabadság nem a modernizáció felé nyitott teret, nem a csatlakozni kívánó alkotó energiáknak adott szabad utat, hanem a magyarok intézményeiben és lelkében úgy látszik lerázhatatlanul ott lévő premodern-et, „an sich”-et hozta helyzetbe. Amely most diadalmámorában a hazát, a szabadságot, a tradíciót előretolva patetikus / forradalmi lázban épít valami izét, várat? menedéket?, valami biztonságosnak tűnő ősi odút. (Sz. D.) Ami – jósolható – mindent ad majd, csak biztonságot nem.
Az elsodort nyugatosodás
Tapasztalatunk ma és tegnap: egy példás diagnózisra egy példa nélküli, dilettáns terápia kerül ajánlásra. És mindkettő mögött Szabó Dezső! Mert amikor egy új, a „magáért való” szellemre lenne szükség, amely tisztán láttat, tisztán láttatja érdekeinket, lehetőségeinket, amely segíti a kooperációt, támogatja a szolidaritást, amelyet inspirál a valóság, amely nem csak használja, de segíti is a technikai fejlődést, amely megszelídíti, otthonossá teszi a változó világ viszonyait, amely versenyképessé tesz, jön Szabó Dezsős rossz – ha szabad azt mondanom – reakciós megoldása. A modernizálódással szembe taktikázva, csellel, ha kell önkénnyel, állítsuk vissza a régi idők rendjét – lásd Az elsodort falu – ahol majd az úr és az alávetett patriarkális viszonyok között megelégedéssel éldegél. A történelem egy kis szigetén. Úgy ahogy még sohase. Jogállam? Növekedés? Verseny? Ugyan! Ez idegen a magyar természettől! Brrrr.
Az lidércek visszatérnek.
Szellemileg ma a magyar védelme egyet jelent a magyar „an sich”-be ragadtak, azok illetékességén messze túlterjeszkedő rögeszméiknek a kiszolgálásával. És e marhaságokat hirdetők érdekeinek kiszolgálásával! Mert érdek nélkül nem megy! – hogy erről se feledkezzünk meg. A helyzet folyománya az „an sich” ihletettségű akciók sora; csoportjaink megfosztatnak az új ismeretek szerzésétől (oktatás beszűkül), lemondatnak az összetartozás, együtt-cselekvés intézményeiről (munka világában a sztrájk, a kollektív szerződés), leértékelődik a munkaerő ára (közmunka, bérminimum) kiiktatódnak a kontroll lehetőségek (AB), csökken a mobilitás lehetősége (megint csak az oktatás) úgy élsz, ahogy az apád! és így tovább. Ez passzol a természetként adott magyar fajhoz. Brrrr! Rohanunk a 19. századba és onnan a középkorba! Csoporttudat helyett homályos sorsközösség, szabad, jól motivált kollektív teljesítmények helyett, hol a kiszolgáltatott egyén, hol a munkatáborba terelt tömegek kényszerteljesítése, versenyfelkészítés helyett magukra hagyatottság, jövedelem megosztás helyett kizsákmányolás és így tovább. Rohanunk az ellenforradalomba! Kínálatunk a világ számára a kiszolgáltatott egyén és a leértékelt, dezorganizált alulképzettek tömege. Brrrr! Plusz giccsesített mítoszok. Anyagi és szellemi szegénység. A szabadsághiány hosszú távú garanciái. És a szabadsághiány eladható! És ez megállíthatatlanul megy előre, mert a „für sich” profilunk teljesítménye deficites. Nem kicsit, nagyon!
Szabó Dezső valami hasonlót látva ajánlotta / jósolta a faji diktatúrát – a „faji”-t ne a náci fajelmélet jelentéstartalmában tessék érteni, ahhoz semmi köze – ami szerény véleményünk szerint nem vezet sehova. Legalábbis oda, ahova szívesen mennénk, nem. Akkor se, most se. Lapozni kéne. A haza, a szabadság, a tradíció nevében.
P.s.
Nem gondolom, hogy a politikai osztály tagjai Sz.D.-t olvasgatnának. Nem olvasgatnak, de teszik.
