A szenvedés kiváló áru, az általa keltett részvétből meg lehet élni, de most e téren túltermelési válság van. Ráadásul mi rossz struktúrába gyártjuk a szenvedéseinket.
A nálunk hagyományosan előállított történelmi szenvedés, nyűglődés iránt – ahol ugyan dicséretes a hazai beszállítók aránya, magas a hozzáadott érték – nem volt és ma sincs kereslet. A termékünket a világpiac unalmasnak ítélte, ítéli. Nem jár érte semmi. Nincs részvét. Ha egy kicsit megkaparjuk, kiderül, hogy még mi se szívesen fogyasztjuk a magyar terméket. Általában persze igen, általában sajnáljuk magunkat, szerencsétlenjeinket, de konkrétan nem. Szívesebben hatódunk meg, támogatunk olyanokat, akik messze földön szenvednek, nyűglődnek, mint aki itt, miattunk. Azokat, ha lehetne kitessékelnénk. De irántuk sincs kereslet. Ragozhatjuk a kérdést, szenvedhetünk a szenvedéseinken, amíg csak akarunk a vége az, hogy az érzések terén is eljött a struktúra váltás ideje. És váltottunk is. Legutóbb reményeket gyártunk! De a balsors újra sújt, ezek a remények hasonlóan a szenvedéseinkhez olyanra sikeredtek, amelyekre nincs a világpiacon kereslet, és ráadásul a hazai érdeklődés is csökkenni látszik. Pech. Nagy pech. De ha se reményt, se szenvedést akkor mit? Mit gyártsunk?
