Kezdjük az elején. Ez eddig bevált. A bruttóbér a munkavállalóé. Azt csinál vele, amit akar, illetve amit mondanak neki. És először azt, amit mondanak. Az adót és járulékokat befizeti annyit és oda, amennyit és ahova mondják, a maradékkal meg mehet mindenki a plázába, vagy ahova tud. Ez világos.
Nézzük a befizetésre került összegek sorsát, különös tekintettel azt, amiről mostanában oly’ sokat beszélnek a magányugdíjpénztári tagdíjat és a nyugdíjjárulékot. Ezt is kezdjük az elején. Az állam / TB a bruttó bérek után beszedte a munkavállalóktól (nyugdíjjárulékot) és a munkáltatóktól (nyugdíjbiztosítási járulékot) és ebből – megvalósítva a nemzedékek közötti szolidaritást – kifizette az éppen akkor nyugdíjasok, éppen aktuális járandóságait. Illetve csak fizette volna, mert ez bizony, amíg a szem ellát visszafele nem volt elegendő, és amíg ellát előre, nem lesz elegendő. Volt, amikor nem így volt, de ez olyan régen volt, hogy már én sem emlékszem rá. A nyugdíjat mégis megkapták, a nyugdíjasok, mert az adófizetők pénzéből kiegészítették a járulékfizetők biztosította forrásokat.
Osztódás.
Ilyen deficites körülmények között került bevezetésre az öngondoskodást biztosító magánnyugdíj rendszer. Az újítók azt az utat választották, hogy az állam a nemzedékek közötti szolidaritásra befizetett nyugdíjjárulékok egy részéről lemondott, lemondatta a TB-t és kötött felhasználási céllal a befizetőknek kvázi visszaadta/magánosította/stb.. A kötött cél; ebből tessék finanszírozni a majdani nyugdíjuk egy részét, azaz tessék ezzel öngondoskodni. Másra nem költhető.
Több vállalás ugyanannyiból.
Vegyük észre, hogy ezzel a megoldással a ma foglalkoztatottjai a holnapi öngondoskodásukat – mint új feladatot – nem új forrás bevonásával biztosították, hanem meglévő eleve szűk keretek terhére / újraelosztásával. A megoldás így automatikusan növelte a nyugdíjkassza és a költségvetés hiányát. Két dolgot lehetett tenni. Vagy leszállítják a nyugdíjakat, vagy további összegekkel pótolják ki a nyugdíjkasszát. Másként ugyanez. Vagy a holnap öngondoskodó nyugdíjasainak előnyére szerényebb mértékűre veszik a már eleve szerény nemzedékek közötti szolidaritást, vagy az adófizetőkkel fizettetik meg a magánosítás okozta hiányt, mondva ez szolgálja az egyén és a közösség holnapi biztonságát. Nálunk a második megoldást választották, azaz a csökkenő járulékbevételeket adófizetői pénzből kipótolták. ( Ez 2010-ben havi 31 milliárdra nőtt, ami a nyugdíjak 13 %-ának felel meg)
A megoldás következtében egy látszat keletkezett, miszerint a magánnyugdíjpénztárak tagjai finanszírozzák a saját majdani magánnyugdíjukat. Ez pedig nem volt és ma sem igaz. A valóságban az adófizetők finanszírozták a pénztártagok öngondoskodását. Az csak úgy nézett ki, hogy ők finanszírozzák, de nem, mert az általuk vállalat kötelezettségeket átcsoportosított pénzből mások voltak kénytelenek kifizetni. Magyarul a magánnyugdíjat választók a nemzedékek szolidaritását biztosító források terhére öngondoskodtak. Nos, ez mindaddig ment, amíg a költségvetési hiányt nem kellett a bűvös 3% alá szorítani. Innentől kezdve ez a kipótolom, hogy öngondoskodj projekt veszélybe került. Az öngondoskodás jelen formájú finanszírozása a kormány megítélése szerint túl drága, túl sok mindenről kellene miatta lemondani. Elég volt – mondják.
Gazdasági források helyett frusztrációs források.
A forráshiány korrekcióra kényszerített. Egy olyan korrekcióra, amit előre lehetett látni; ha nem nőnek a források előbb-utóbb bekövetkezik. Nem nőtek, bekövetkezett. Nincs tizenharmadik ingyen nyugdíj, de nincs ingyen öngondoskodás se. Van viszont 3% alatti hiánycél. Mert ha az nem lenne, akkor … Erre persze elmondják, hogy ez már túlkonszolidálás, meg másutt kellene kiadáscsökkentés, meg stb. Az aligha vitatható, hogy ennek a döntésnek van reális alternatívája, de az nem változtat azon, hogy a gazdaság krónikusan forráshiányos és a ma öngondoskodói a közösség és az előző generációk cechére öngondoskodnak. Magyarul, ha ugrik ez a megoldás, olyan sokat nem szólhatnak, mert ez az öngondoskodásuk valójában a közösség finanszírozta privatizált közösségi gondoskodás. Sajnálom, de nehéz ezt másnak nézni.
Az viszont nem világos, hogy miért kell ebbe belekeverni a nyugdíjtőzsdét, meg az államosítást. És egyéb népámító / frusztráló mellédumákat. Ha valakinek a kapitalizmusban pénze van, az nem tarthatja a párna alatt, az befekteti. Ha az állam be kíván fejezni egy általa finanszírozott, de nem nagyon finanszírozható projektet az miért ördögtől való.
Forrás kell! És kemény költségvetési korlátok. Kapitalizmus, kapitalistákkal. Gazdasági megoldások kellenek és nem gazdaságon kívüli kényszerek, kiterelgetések, beterelgetések. Nem álmok kellenek, hanem piacok, versenyképes vállalkozások, ahonnan, akik forráshoz képesek jutni. Ennek a feltételeit megteremteni persze nehezebb, mint mellédumálni, az embereket belelovalni illúziókba és az asztalt verni. Ez is világos. De egyszer ennek is eljön az ideje, vagy ha nem a hát a mienk múlik el. Kiválasztódunk.
***
A fenti bejegyzés az elmúlt napok terméke. Nem vagyok makroközgazdász, de meg szerettem volna érteni azt amiről beszélnek ezért nézegettem az egykori PM. honlapján közreadott adatokat. Erre jutottam. Mint nem makroközgazdász.