Parkolót kerestem Bel-Budán.
Keringtem össze-vissza, a nagy utcából ki, a kis utcába be, lassítás, piciny gázzal előre, gyorsítás. Majd az egész előröl. Az egyik sarkon a tilosban áll egy fekete terepjáró, mellette egy ismert snájdig ultraradikális. Szemével zavartan pásztáz jobbra-balra, majd sietve a kocsijába ül, és lassan elindul. Utánam. Kőrözni. A tilos nem tetszett neki. Kaptam egy konkurenst. Most ketten kínlódunk. A snájdig ultraradikális és én. Most kell majd résen lenni! Most kell majd figyelni! A kilátásaim nem jók, ő fiatalabb, kisportolt, az élet nagy vadásza lehet. Az én oldalamon viszont ott a friss műszaki! Együtt a zöldkártyával! Egy éppen induló autó mellé érek, vissza nem tolathatok, kicsit tovább megyek, megállok. Várom, hogy az autó kimenjen a parkolóból. Az, kimegy, a terepjáró kényelmesen elindul. Ugrott a hely! Káromkodok. A terepjáró araszol előre, majd balra indexel, kikerül és ott hagy. Engem és az üres helyet. Egy szót nem szólhattam volna, ha beáll. Lehet, hogy ő reggel óta keresi a helyet. Nem tette. Nem kellett neki ez a győzelem? Nem tekintett vetélytársnak? Betartotta a sort? A balekkal szemben is? Így képzelte a rendet?
Itthon várt egy email, hogy holnap, azaz ma vigyázzak, mert kihívták a sintéreket. Télen az egyik nyüzsgősök lakta utcában kóbor kutyák randalíroztak. Most itt vannak a sintérek. Legott! A megrendelők, és a szolgáltatók, akik feltehetően nem ultrák, ők meg ilyennek képzelik a rendet. Zavarban vagyok. Pedig készültem.
